LimpMDb

Pier Paolo Pasolini filmjét immár 35 éve szakadatlanul egyszerre pofozzák és simogatják. Egyesek szerint hatásvadász, primitív és béna, mások egekig magasztalják. Tény, hogy sokan képtelenek elvonatkoztatni a látott jelenetek obszcenitásától. Mert azért be kell vallanunk, sznob jelenség az ember: szemrebbenés nélkül nézi tonnaszám a szexfilmeket, de az álszemérmesség jegyében pironkodni és/vagy öklendezni kezd, ha egy álló farokkal szokatlan helyen (nem pornóban) találkozik. Az is tény, hogy a film pár helyen valóban túlmegy a „jó ízlés” határán, ennek azonban oka van: ki akar taszítani minket a megszokott állapotból és egy szélsőséges helyzet elé állít minket, ahol agyunknak már muszáj az általánostól eltérően kattognia. Ha úgy tetszik: gondolkodásra kényszerít.

A történet Salóban, az olasz fasizmus utolsó bástyájában játszódik, ahol a hatalom négy képviselője: a Herceg, a Püspök, a Bíró és az Elnök ámokfutását nézhetjük végig, mialatt 18 kiválasztottat (9 nőt és ugyanennyi férfit) kínoznak és aláznak meg a legkülönbözőbb módokon. Idősebb paráznák az Orgiák termében a négyeket erotikus történetekkel ajzzák, míg azok ki nem elégítik vágyaik a 18 valamelyikén. A szigorú szabályok ellen vétkezőkre kegyetlen büntetéseket helyeznek kilátásba.

Hogy miről is szól? Kemény dió. Valóban az. Nem azért, mert durva naturalizmusa nem engedi, hogy a képkockák között olvassunk (mert erről szó sincs), hanem azért, mert szimbolikus. Konkrétumok hiányában, pedig rengeteg „megfejtéssel” találkozhatunk. Mindenkiből mást hoz ki, így hangsúlyoznom kell: ez az iromány sem vehető készpénznek, mint inkább a filmre adott reakciónak nevezném.

Sokan állítják, hogy a Saló a fogyasztói társadalomra és a megváltozott értékrend hibáira próbálja meg felhívni a figyelmet. Ezzel nem teljesen értek egyet, ennél többről van szó. Hiszen az ember romlottságra való fogékonysága nem mai dolog. Történelmünk bővelkedik idevágó, megrázó történetekben. De már az őskőkor idejéből előkerült faragott szobrok is arról árulkodnak, hogy már az akkoriak is rendelkeztek egy fajta szépérzékkel. Viszont a szépség szubjektív voltából fakad, hogy léteznie kellett a Willendorfi Vénusz megfelelő ellenpontjának is. Éppen ezért nem látni értelmét csupán egy olyan koncepcióra támaszkodni, amely feltételez egy korábbi, idilli állapotot, mellyel reprezentatívan összevethetnénk a kialakultat, vagy a kialakulóban lévő újat. És ha még meg is tesszük, mi garantálja, hogy nem torzítja-e hamisságig a kapott képet az idő kozmetikázó munkája?

Véleményem szerint a Saló a hatalom önkényes volta ellen lázad.

„A Salòval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja személyiségétől. A hatalom anarchiája ellen is szólok, mert a hatalomnál nincs anarchikusabb, mert a hatalom mindig azt teszi, amit akar, a végletekig önkényes, kizárólag saját szükségletei hajtják, más logikát nem tűr.” – erősít meg gondolataimban Pasolini.

Ennek megfelelően a hatalom és a személy viszonya adja a film gerincét. Nem is az emberen van a hangsúly, hanem inkább magán a hatalom lényegén. A módszeren, ami segítségével pár ember képes leigázni, állattá (tárggyá) degradálni és félelemmel sakkban tartani a számbeli fölényben lévő tizennyolcat. Mert a kiválasztottak valóban többen vannak, ez viszont nem jelent túlerőt. A Saló esetében nem a fegyver a hatalom fenntartásának fő eszköze. Igazi ereje inkább az áldozatok rettegésében rejlik. Noha, a kiválasztottak tisztában vannak helyzetük kilátástalanságával (vagyis tudják, hogy nem juthatnak ki élve), mégis inkább az új helyzettel való együttélést – már ha ezt lehet életnek nevezni – választják, a Herceget és társait pedig acélfátyolként takarja az elpusztíthatatlanság illúziója. Ők természet- és emberfeletti lényekké alakulnak, akik akarata bármilyen ellenállást elkerülhetetlenül porrá zúz, míg a tizennyolc csak egyre mélyebbre süllyed a lelki agóniában. Mint az az egyik történetből (amely az orgazmus utáni nihilt taglalja) kiderül, a négyek célja nem egy, a mindenhatósággal elért eredmény, hanem maga a jog gyakorlásának procedúrája, annak mámorító érzése. Ez gyenge pontjuk, hiszen behódoló nélkül erejük egyik pillére romba dől. És itt van a kutya elásva: a film egésze alatt talán egyszer sem tűnik úgy, mintha a szenvedők emberek lennének. Valóban tárgyak. Saját nyomoruk kulcsai. Előbb a borzalmaktól félve, majd meggyötörve feladják az elembertelenítés elleni harcot, ezzel kínzóik cinkosává válnak. A kör bezárult, az ember engedelmeskedett. Ettől kezdve, a főurak láttán mi sem vagyunk képesek pusztulásukban hinni.

A film maga egy lassabb hangvételű alkotás. Nem kell megijedni, Tarkovszkíj-féle maratoni snittekre (amit személy szerint én nagyon kedvelek) ne számítson senki, de a pörgő filmek erős gyomrú rajongói talán sokat kopognak majd a térdükön. Roppant érdekes továbbá a módszer, amellyel a filmet rendezték. A lassan csordogáló képek egyfajta nyugalmat árasztanak, mégis a levegőben lóg a közelgő szörnyűség. A fényképezés is ehhez igazodik: váltják egymást a sötét és világos, de minden esetben nyomott hangulatú beállítások. Ez teremt meg végül egy olyan hideg-meleg atmoszférát, amelyben néha talán még meg is feledkezünk róla, hogy borzalmak szemtanúi vagyunk. (Ehhez hasonló hatást ér el mai filmek közül talán az Antichrist és a Let the right one in.)

 Még egy dolog! A koprofágia (kinéztem a wikipédiáról, így nevezik). Sokan állítják, hogy a lakomán feltálalt szar a mai műkajákat szimbolizálja. Mivel értesüléseim szerint a jelenség a De Sade márki által írt könyvben (1795) is előfordul, így ez kicsit talán erőltetettnek hat. Habár többen is mondják, hogy Pasolini félreértette a regény lényegét, azért szerintem mégis inkább csak annyit sugall: „Az vagy, amit megeszel.”

 LimpMDb értékelés: 10/8