LimpMDb

„Kedvem ellenére ideküldtek, hogy szóljak, fáradj be vacsorázni! Kettős értelme van ennek!” mondja Benedek és mondom én is, amikor bekerül a lejátszóba a Függő játszma. Ha a történések mögé nézünk és észrevesszük a mögötte megbúvó fogalmakat, kitűnik, hogy nem csak egy izom-centrikus Stallone filmről van szó: kiáltvány a természetvédelem mellett.

 Környezet és természet

Az ember az egyetlen állat a világon (kivéve persze a fogságban tartott állatokat), amely számára ez a kettő nem egy és ugyanaz. Egy bálna (vagy a hiányzó rozmár – köszönjük Sebeők úr!) és környezete az óceán, a természet része, minden bennük található elő, vagy élettelen elem annak szülötte, annak szabályai szerint létezik. Együvé tartozóként kezeljük őket és ez így van rendjén. A bálna a természet és a természet is a bálnával egyenlő.

Az emberiség nagy részének esetében a környezet immár nem a természet, hanem önnön természetünk kivetülése. Saját szükségleteink formájára módosított, mesterséges természet. A homo sapiens sapiens immáron nem egyenlő a természettel és a természet is csak részhalmaza a homo sapiens sapiensnek.

Harmónia és disszonancia

Mivel nem született még eszköz, vagy mértékegység, amellyel mérni tudnánk a természetet, nem számosíthatjuk, így kénytelek vagyunk viszonyítási pontokat keresni és magunkat ahhoz méregetni, ha meg szeretnénk tudni, vajon mennyi is bennünk a természet és mennyi az ember. Vajon ki az izmosabb: a sas, vagy az ember? Fizikából tudjuk, hogy minden elem a lehető legalacsonyabb energiaszint elérésére törekszik. Egyszóval: harmóniára vágyik. Ha ezt átültetjük a biológiába, – és ugyan miért is ne tehetnénk? – máris megkapjuk a Limpek I.-et: a sas harmóniára vágyik. És mi is az? A lehető legalacsonyabb szintre szorított kontra-produktivitás.

A sas természetének szépen kirajzolódó szabásmintájához hasonlítva, az emberé inkább viseli magán a disszonancia jegyeit. Egymáson és a természeten át taposó társaink és mi magunk is egy fajta eltévelyedettség szülte káoszban ránk égett skarlát betűtől tűnünk vörösleni a sas és a pocok élet-halál játszmájával szemben. Hol a harmónia? Az egyensúly az erőben? Nem az nevet-e majd utoljára, aki a mindent uraló és előbb-utóbb minket is legyőző természet oldalára áll? Ezen a vonalon indul el a Függő játszma.

Biblia, orgazmus, Isten

A történet főhőse többszörösen bibliai alak. Ő a tékozló fiú és Lucifer, aki lebecsülte urát (a természetet), magát vele legalább egyenrangúnak hitte, arcátlanságáért megrovásban részesült. Önnön bűntudatától vezérelve elűzetett, senkivé vált. Megtörtve távozik és úgy is tér vissza, ahol szembe kerül hibáival és arcon vágja a kérdés: Vajon hű marad-e korábbi elveihez, ha a disszonánsak cinkosává szegődik? A választás nem egyszerű, egy kényszerű lépés mégis régi oldala felé sodorja. Újra a természet szolgálatába állva harcolja végig hegyvidéki El Caminoját, mely során egyre közelebb kerül régi önmagához. Gabrielnek (Főangyal, neve jelentése: „Isten embere”, „Isten ereje”) szembesülnie kell avval, hogy a harmóniához vezető út, a természettel kötött szövetségén múlik. És valóban, a gonoszok elleni küzdelemben védelmet, támaszt és segítőkezet nyújtanak a természeti erők. Istenként magaslik a porszem méretű ember fölé a természet és tesz igazságot: bünteti a rosszat és segíti a jót, menti meg az üldözői elől sziklafalról leugró base-jumpert és nyújt a golyózápor elől menedéket immáron ismét hű harcosának. A harmóniát fenyegetőket lavina sodorja el, mélységes szurdokokba zuhanva halnak szörnyhalált, fulladnak jeges folyókba, vagy szúródnak fel cseppkövekre.

Ezekben a jelenetekben állítja kontrasztba Renny Harlin a harmonikus és a disszonáns létet. Az előbbi elfogadja, hogy igazán sosem tölthet be irányító szerepet, míg a második ezt elutasítja, holott kaotikus életében erre csupán lényegtelen szituációkban van példa. A disszonáns a pillanatra megszerzett hatalmat nem ellenfele legyőzésére, hanem egyfajta bizarr, mentális maszturbációra használja fel. Egy mámoros, őrült ámokfutás, melyben a történések feletti látszólagos kontroll érzése az orgazmus. Az orgazmus utáni nihilt késleltetve próbálja mind hosszabbra és hosszabbra nyújtani a folyamatot, hogy ultra-domináns szerepét megtartsa. Rendszerint ekkor lép közbe a természet és akadályozza meg harcosának bukását, ezzel bizonyítva a szövetség erejét, a fékevesztett tombolásban kitörő ellenséggel szemben. Az eltévelyedettet saját vak önzősége és állandó magánya predesztinálja bukásra.

A rendező a szükséges áldozatokon keresztül, a jó elkerülhetetlen győzelmével juttat el minket a végkövetkeztetéshez, mely nem más, mint a természet felé indított, szolidáris kacsintás: Veled vagyok!